Valóságtérkép, szondázás

Előszó 

„… mindig lelkem székvárosa volt”

 

Németh László fogalmazta meg a mottóul választott gondolatot, amely nemcsak a református emberek számára jelentette ezt az érzést, hanem az ország függetlenségéért, önállóságáért, az ember szabadságáért küzdők számára is önálló jelentéstartalommal bírt. S különös jelentéstartalommal rendelkezett azok számára, akik a várossal közvetlen kapcsolatba kerültek, ez a kapcsolat lehetett gazdasági, vallási és oktatási, ezzel egyszersmind szellemi és politikai.

A Professzorok az Európai Magyarországért Egyesület elnöksége és Kelet-magyarországi Regionális Szervezete, valamint a Tiszántúli Református Egyházkerület, a Debreceni Egyetem és a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola rendezésében tartott konferencia előadói — és felkért tanulmányírói — lehetőségeik korlátai között arra vállalkoztak, hogy számba vegyék mindazokat az értékeket, amit a konferencia címében úgy fogalmaztak meg: A reformáció, mint európai debreceni nemzeti érték. Hol a helyünk Európában? Ebből adódóan az előadások középpontjában a következő kérdések álltak: a reformáció és közel ötszáz éves története hogyan alakította, formálta önmagán túl a város szellemi, gazdasági arculatát, társadalmi-politikai jellegét, s mit jelent, miben jelenik meg a „debreceniség”, a debreceni cívis mentalitása, mit jelent és milyen értékeket mutatat fel Debrecen az Európához csatlakozó Magyarországon, s mit jelenthet, milyen értékeket közvetíthet a város az egységesülő Európa számára. Ez a számbavétel — annak ellenére, hogy a református vallásról, egyházi szervezetéről és Kollégiumáról, illetve az egyetemről és a városról szól — elsősorban azt mutatja be: mit adott Debrecen az itt és az országban élő egyes embernek, a magyar és az egyetemes európai kultúrának, mit jelent a magyar kulturális élet fejlődésében. Miben más, mint a többi magyar település. Dr. Kocsis Elemér, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke — aki levélben üdvözölte a konferenciát —, 1991-ben a magyar reformátusok második világtalálkozójára készült kötet bevezetőjében írja: „A magyar vidéki városok közül — minden helyi elfogultság nélkül kimondhatjuk — Debrecennek volt a legnagyobb és a leghosszabban tartó formáló hatása irodalmunkra. Régi kultúránk a reformáció korától fogva egyik legfontosabb, legerősebb kisugárzású központja volt; soha kétségbe sem vont tekintélyű szellemi centruma a reformátusságnak, amely a nemzet egyharmadát tette ki, sajátos színezetű műveltséget alakított ki, és különösen a XIX. század közepéig gyakran volt hordozója a leghaladóbb eszméknek s a nemzeti ellenállásnak a katolikus-ellenreformációs Habsburg-uralommal szemben”. Igen: Debrecen a történelemben, a félmúltban és a jelenben is egy sajátos minőséget, érték- és életszemléletet jelent — kötődés és szellemi együvé tartozás, a szabadság és a megújulás, az újjáépülés szimbóluma. Sorsszerű, hogy a város kétszer kerül abba a helyzetbe, hogy az ország fővárosa legyen, s mindezt a legnagyobb pusztulás, legmélyebb reménytelenség között élte át, de sajátos érték- és normarendszere biztosította a megújulást. Ez az érték- és normarendszer, hitéleti magatartás, vallási közösség a történelmi korszakokban állandó változásokon ment keresztül, de egyedi jellege, megújuló képessége, csak rá jellemző tulajdonsága kimutatható mindvégig. Ebben benne van a rátartiság, az elvekhez való ragaszkodás, de fellelhető benne az alkalmazkodás, a megalkuvás mindabban, ami a meghatározó érték- és normarendszert nem sérti. Vallási és nemzeti karakter szoros összefüggése ez: kizárólagosan református és színmagyar település. Lakói nemcsak büszkék vallási, nemzeti mivoltukra, kulturális szerepükre, hanem ezért mindenkor készek is áldozatot hozni.

Vitathatatlan tény, hogy egyik legnagyobb érték a város megmaradása, sőt fejlődése a három részre szakadt ország ütközőpontjában, az utak találkozásának központjában, ahol nemcsak a „törvényes” adókat kellett teljesítenie, hanem a katonaság állandó sarcoltatását is el kellett viselnie. A református szellemben vezetett város lakossága hitéből fakadó, abból erőt merítő szívós elszántsággal, alkalmazkodó képességével, belső fegyelmével, kitartó szorgalmával, mindig többet és mindig újat akarásával formálta belső világát, s teremtette meg azt a vallási, szellemi, erkölcsi, gazdasági közösséget, amire mi ma örökségként tekintünk. Ez az örökség testesült meg az állandó fenyegetettség közben a formálódó református egyház intézményeiben, különös jelentőséggel bíró Kollégiumában, a református tanítás által is formált sajátos debreceni szellemiségben, gazdasági-társadalmi rendben, a cívisek mentalitásában csúcsosodott ki.

Az idegent nehezen befogadó, a más vallásúak letelepedését 1714-ig egyenesen tiltó város- és egyházvezetés azonban a világ tudományos, vallási, egyházi fejlődésére mindig nyitott volt. Egyházvezetői levélváltások útján „mindennapi” kapcsolatban álltak a jelentős egyházvezetőkkel, peregrinus diákjai Európa legkiválóbb egyetemein tanultak és hozták a modern ismereteket, amíg a hatalom ezt nem tiltotta meg. Világosan kiderül ez Bölcskei Gusztáv püspök úr előadásából, aki nemcsak ezt emelte ki, hanem azt is, hogy külföldi diákok, svájciak is tanultak a Kollégiumban, itt látták, itt találták meg a XVIII. század közepén „egy igazi, jó ortodoxus kálvinista teológia”- t.

Az önvédelem kialakítja a nyakas kálvinista cívist, ez a társadalmi réteg az ide látogató, az itt letelepedni akaró számára néha gúny és nevetség tárgya. Talán nem véletlen, hogy a két nagy nemzeti költőnk — Petőfi és Ady — nem érezte jól magát a városban, s ebben a kialakult szemlélet is szerepet játszott. De szenvedett itt más nemzeti nagyság is: Kölcsey és Móricz. Orosz István professzor megemlíti, hogy életének nagyobbik részét Debrecenben élte, munkássága jelentős részben a város történetéhez kapcsolódik, de nem számít igazi debreceninek, mert az igazi debreceni az, akinek a Basahalmán belül vágták el a köldökzsinórját. Nem feledhetjük azonban azt sem, amit Révész Imre 1866-ban a következőképpen fogalmazott meg: „oda működjünk, — a debreceni lelkészekre utal — miszerint e név kimondására ’Debreczen’, a magyar és református műveltség dicső pontja ragyogjon fel az említőben és a hallóban.” A hitét védő, erkölcseihez, tudásához, szokásaihoz, mentalitásához rigorózusan ragaszkodó Debrecen ebben látta az önvédelem, a megmaradás legbiztosabb zálogát. Ennek következményeként nem véletlenül kapta meg az éppen nem hízelgő, hanem sokkal inkább megbélyegző kálvinista Róma címet. A város polgárai azonban megtanultak alkalmazkodni, megtanulták a körülményeket elviselni, s közben végezték dolgukat, hitvallásuk meghatározta szolgálatukat. Így lett a Református Kollégium az ország iskolája, világító lámpás, de ennek következtében vált a maradandóság városává is. S így vált Dobos János — Cegléd híres papja — szerint: „topicus hatalmától, melynek akaratlanul hódol mindegyik magyar református ember”. Így testesítette meg és mutatta be Európának a magyar helvét irányzatú reformáció sajátos értékeit, Imre László ezt a sajátos értéket a következőkben látja: „tudásból, erkölcsből, hitből meríteni erőt a megmaradásra.”

Kik vettek részt a konferencián, kik adtak elő, kik a felkért tanulmányírók? Többségükben nem debreceni születésűek, de debrecenivé vált polgárok, Debrecent otthonuknak tartók. Életük a Kollégiumhoz, vagy az egyetemhez, s ezzel együtt a városhoz kötötte, köti őket, s Németh László mottóul vett gondolatát valamennyien magukénak fogadják el. Hogy ez mit jelentett és mit jelent a ma mindenapjaiban? A legszebben és legtisztább érzéssel, legőszintébb ragaszkodással Daróczy Zoltán akadémikus fogalmazza meg a választ: „… éreztem, hogy ugyanazt a kultúrát kaptam, mint annak idején Európában adtak. A református egyház és annak Református Kollégiuma a következőket adta számomra: védelmet, egy nehéz korban, európai szintű tudást, szolidaritást egymás iránt. Lelki nyugalmat és a munka tiszteletét, az orando et laborando jegyében. Nagyon nagy dolog volt ez. Ugyanakkor nem tántorított el attól, hogy forradalmár legyek. Minden nap Petőfi szobra előtt kellett lejönnöm, és ahogy átjöttem a gimnáziumba, Csokonaival mentem szembe. Lázadók voltak, és ez volt talán a legfontosabb a tudományos tevékenységemhez, mert a tudományban a gyáva embereknek nincs helye. A tudomány az mindig forradalmi és mindig protestáló…”

 

Szerkesztők